A sivatag hajója – Ustrászana

Sok évvel korábban itt a magazinban futott egy sorozat, aminek az volt a címe, hogy állati jó ászanák. Ebben olyan jógagyakorlatokat hoztunk el, amelyek az állatvilágból merítik inspirációjukat. Számos ászana az állatok természetes mozgásaira és testtartásaira, vagyis a természetből vett példákra vezethető vissza. Ezen pozíciók gyakorlásával kiválthatók azok a jótékony hatások, amelyek az állatokat arra késztetik, hogy ösztönösen felvegyék az adott testhelyzetet.

Szóval, arra gondoltam, feleleveníthetnénk ezeket az „állati jó” ászanákat és, a múltkori sasánkászana, matszjászana és   szimhászana után ezúttal jöhetne a nyári forróságra való tekintettel a „sivatag hajója”, az: ustrászana. Bár az írásnak valójában nem sok köze lesz a hőséghez, viszont annál felemelőbb tulajdonságról mesél. Ha kíváncsi vagy, hogy melyik – a jógikus életvitelben (is) – fontos jellemvonás ez…

Nádas Linda korábbi írása következik.

Ustrászana

„Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szemekkel kutat
kutat.”

(Romhányi József: A teve fohásza – részlet)

Többek között ez volt, ami először eszembe jutott a tevére gondolva. No meg az, hogy akár hetekig – egyes források szerint hónapokig – kibírja víz nélkül, ám amikor vízhez jut, akár 135 litert is képes meginni egyszerre. És gyermekkori hiedelmeinkkel ellentétben nem vizet tárol a púpjaiban, hanem táplálékot – zsír formájában. A teve szívós és kitartó. Uralja a zord sivatagi környezetet, és hatalmas teherbírásának köszönhetően beutazhatóvá tette az ember számára Ázsia és Észak-Afrika sivatagjait. Ezért nevezik a sivatag hajójának.

Ez mind szép és jó, de mire megyünk vele az ustrászana (uṣṭrāsana) gyakorlása közben? Leginkább semmire, úgyhogy kutakodni kezdtem, és a Szimbólumtárban megtaláltam, amit kerestem: A teve a középkorban leggyakrabban az alázat kifejezője volt, hiszen térdre ereszkedik. Amit tehát a tevétől megtanulhatunk, az alázatosság.

fotó: pexels – Ankit Gupta

Az alázatosság szó sokakban az alávetettség érzetét kelti, pedig semmi köze hozzá. Az alázatosság, mely az igaz önismeretből fakad, és megóv minket az elbizakodottságtól, elengedhetetlen ahhoz, hogy képessé váljunk a tanulásra és a fejlődésre. Aki alázatos, az erőfeszítést tesz arra, hogy másokat meghallgasson és elfogadjon. Ez a jóga gyakorlására levetítve annyit tesz, hogy odaadóan követi mestere utasításait, tiszteletben tartja saját határait és a nehézségek ellenére is rendíthetetlenül gyakorol. Ahogy a Bhagavad-gítá (4.34) is mondja:

„Fordulj egy lelki tanítómesterhez, úgy próbáld megismerni az igazságot! Tudakozódj tőle alázatosan, és szolgáld őt! Az önmegvalósult lelkek képesek tudásban részesíteni téged, mert ők már látták az igazságot.”

Az ustrászana több szempontból is segít minket alázatosságunk fejlesztésében. A homorítás tárja a mellkast, ezzel felszabadítja érzelmeinket, kitárja szívünket és nyitottabbá tesz bennünket. Az ustrászana egy térdelő homorítás, a térdelés pedig az alázat jelképe, hiszen gondoljatok csak bele: leborulással fejezzük ki tiszteletünket mestereink és Isten előtt is.

Tevére fel!

Borítókép: envato